A földrajz bosszúja – Geopolitika és új világrend

Robert D. Kaplan – a Startfor korábbi geopolitikai elemzője és többek között a The Reverenge of Geography (A földrajz bosszúja) című könyv szerzője – szerint a világ, azon belül is a geopolitikai, külpolitika konfliktusok mozgatórugóinak megértéséhez is a földrajzhoz kell fordulnunk. Nagysikerű könyvében arra világít rá, miért helytelen hozzáállás a nyugati elit részéről, hogy a földrajzi tényezők emberi társadalmakra, a történelem menetére gyakorolt hatását idejétmúltnak tekinti, alábecsüli, és nem használja fel a konfliktusok megértéséhez és megoldásához. Szerinte a földrajzi tényezők hatalmáról megfeledkezhetünk, de attól azok még nem szűnnek meg. Még a technológiai fejlődés sem képes erre, bár sokan úgy hitték. A technológiai fejlődés ugyanis nem hogy nem hozta el „a földrajz halálát”, hanem még fel is értékelte a területi szempontokat. Nincs ez másképp a nemzetközi kapcsolatok, a külpolitika világában sem. Miközben a Nyugat a nemzetközi kapcsolatokra kizárólag törvények és nemzetközi egyezmények rendszereként tekint, addig a világ nagyobbik része sivatagokban, hegységekben, kikötőkben és édesvízben gondolkodik, és tűnjék ez bármennyire idejétmúltnak, a területnek és a vele járó vérségi köteléknek központi szerepe van abban, hogy (milyen) emberek vagyunk.

Sokan fogadták értetlenséggel, amikor Kaplan a Time magazin 2014. március 20-i számában elméletét korunk világpolitikai összefüggésrendszerébe helyezte, és a földrajzi szempontok figyelembevételével megpróbálta felvázolni a várható folyamatokat. Ám még nagyobb meglepődés fogadta, amikor Vlagyimir Putyin – pontosan a fentiek figyelembe vételével – 2014 elején elfoglalta a Krím-félszigetet. Oroszország kihasználta, hogy Európát az elhúzódó gazdasági válság és a belső ellentétek meggyengítették, és ukrajnai befolyásának fenntartása érdekében, „a földrajz kártyáját” többszörösen is kijátszva annektálta a félszigetet, majd (közvetett eszközökkel) Kelet-Ukrajna jelentős orosz kisebbség által lakott területeire is benyomult, amelyek „véletlenül” összeköttetést jelentenek Oroszország és a Krímfélsziget között.

Konfliktusok a Földön

Forrás: Limes Geopolitica

A közel-keleti problémák egy jelentős részének forrása szintén földrajzilag leképezhető küzdelem az iráni fennsíkon élő siíták és az Arab-félszigetet benépesítő szunniták között. A kelet-szaúdi, bahreini (nyugat-iraki és nyugat-szíriai) politikai elnyomást ez a szaúdi–iráni ellentét tüzeli. Amikor Irán az atombomba technológiai és tudományos alapjainak megteremtésén kezdett dolgozni, Izrael de facto szövetségbe került Szaúd-Arábiával. Izrael ma attól tart, hogy egy esetleges összecsapás a zéró összegű játszmákra jellemző következményekkel járna, és bár egymaga is jelentős haderőt képvisel, egy Irán elleni egyoldalú katonai fellépés meghaladja a képességeit.

Az Egyesült Államok számára a 21. században a legfontosabb terület Ázsia, amely a 21. század kezdetéhez képest sokkal instabilabbá vált, szintén földrajzi okok miatt. Kelet-Ázsia országai a 20. század végére stabilizálódtak, sokan közülük stabil intézményrendszert, sikeres és virágzó, világszinten is élenjáró gazdaságot építettek fel, amely lehetővé tette, és sok szempontból ki is kényszerítette, hogy kifelé nyissanak. A katonai ambíciók felerősödése már a kilencvenes években megkezdődött; 1990 óta 15-ről 41%-ra nőtt Ázsia részesedése a globális katonai importból, a globális katonai kiadásokból való részesedése pedig 11-ről 20%- ra emelkedett. A legtöbb konfliktus a földgázban és kőolajban gazdag, stratégiai elhelyezkedésű Kelet-kínai- és Dél-kínai-tengeren lévő szigetek miatt lángolt fel.

Bár ezeket a vitákat gyakran helyezik a faji-nemzetiségi alapú nacionalizmus kontextusába, alapvetően nem erkölcsi vagy ideológiai alapúak, hanem a területekről szólnak. A kínai–japán nézeteltérések vagy sok, Kína és Vietnam, valamint a Fülöp-szigetek között jellemző konfliktus annyira komplex, hogy bár elvileg megoldható lenne tárgyalások révén, inkább a kínai és amerikai tengerészet és légierő közötti erőegyensúly tartja majd kordában őket. A csendes-óceáni térségben állomásozó hadihajók a korábbi évszázadok konfliktusokkal terhelt Európájáéhoz hasonló térképeket rajzolnak ki. Habár klasszikus háború kitörése nem valószínűsíthető, Kelet- és Délkelet-Ázsia egyre nyugtalanabb és összetettebb világrendet alakít ki, amelyet a területi viták, a természeti erőforrásokért és a kereskedelmi utak feletti befolyásért folyó küzdelem jellemez.

A Himalája hatalmas hegyvonulatai miatt India és Kína egymáshoz közel, mégis viszonylag békében élhette életét. Az elmúlt 50 évben azonban a távolságok csökkenése stratégiai versenytársakká tette őket az Indiai-óceánon és a Dél-kínai-tengeren is. A hindu nacionalista Narendra Modi megválasztásával az indiai külpolitika agresszívabbá válhat, főleg Japánnal és Kínával szemben. Kína várhatóan erősebb és rezsimközpontú nacionalizmussal válaszol majd a gazdasági nehézségekre, a tengeri területekkel kapcsolatos vitákra, valamint az erősödő belső, etnikai alapú konfliktusokra. Kérdés, hogy a Kína lakosságának 90%-át kitevő, az ország prosperáló részein élő han kínai etnikum meddig tudja kontrollálni a távoli, gazdasági és társadalmi elégedetlenséggel jellemezhető kisebbségek lakta perifériáikat. A Kína előtt álló legnagyobb egzisztenciális kihívás Kaplan szerint nem a valutájának, hanem a határainak és bizonyos területeinek a kontrollálása.

Kaplan víziója szerint a nyugati módszerek, vagyis a civil társadalom és a jogrend megerősítése és a decentralizáció hatásosak lehetnek ezeknek a konfliktusoknak a megoldásában is, hiszen Európában és Amerikában is beváltak, de csak akkor, ha a földrajzi szempontokat nem hagyjuk figyelmen kívül. Ukrajnában létrejöhet virágzó civil társadalom, de földrajzi elhelyezkedéséből fakadóan arra is rákényszerül, hogy folyamatosan erős és stabil kapcsolatokat tartson fenn az oroszokkal. Várhatóan az arab világ is stabilizálódni fog előbb-utóbb, de a nyugati erők nem, vagy csak nagy áldozatok árán tudják ráerőltetni modelljüket a komplex és rendkívül népes iszlám társadalmakra. Ezzel párhuzamosan Kelet-Ázsiában sem valószínű háború kitörése, az etnikai nacionalizmussal ugyanakkor meg kell küzdeniük az érintett országoknak. 

Ha van jó hír, akkor az az, hogy a legtöbb újrarajzolt, konfliktusokkal terhelt határvonal államokon belül, és nem államok között húzódik. Emiatt nem várható, hogy a 20. század kataklizmái megismétlődnek. Ugyanakkor a civil társadalom – folytatja Kaplan – csak a földrajzi adottságok figyelembe vételével erősíthető meg, és arra is szükség van, hogy a külpolitika – bár az elveket nem szabad nélkülöznie – a mögötte rejlő elemzés stratégiai tanulságait hidegvérrel, a geográfia középpontba állításával helyezze át a gyakorlatba